A hold az egyik a teremtés csodái amelyre az ember mindig csodálattal és lelkesedéssel tekintett, olyannyira, hogy nem tud más segíteni, mint a felszínre jutni és megismerni a rejtélyt.
Sőt, a kapcsolat a Hold és a Föld számos jelensége között, különösen a az emberi természet, amelyek befolyásolják a menetet és a teljesítményt.
Valójában sokan vannak híres mondatok hogy a hold az idők folyamán ihletett, és a főszereplővé vált intenzív versek és pátosszal teli immár belépett a történelembe.
Lásd alább 15 vers a holdról hogy megünnepeljük szépségét és felfoghatatlan rejtélyét: Giacomo nyilvánvaló költészetéből leopárdok, a hold varázslatának fáradhatatlan énekese, olyan dekadens és romantikus költők mondataira, mint Baudelaire vagy Edgar Allan Poe.
Itt vannak a legszebb kifejezések, amelyeket valaha a Holdnak szenteltek.
1. A hold lenyugodott, Szapphó
A hold lenyugodott
a Plejádokkal együtt
az éjszaka a közepén van
az idő múlik
Egyedül alszom.
2. A Holdra, Giacomo Leopardi
Ó, szép hold, emlékszem
Ami most egy évet tölt be ezen a dombon
Tele vagyok gyötrelemmel, hogy rád nézhessek:
És akkor ott lógott azon az erdőn
Amióta megteszed, hagyd, hogy minden világítson.
De ködös és remeg a könnyektől
Az emelkedett a szélemre, a fényeimbe
Megjelenik az arcod, milyen zaklatott
Az életem volt: és ez nem változtatja meg a stílust,
Ó, szeretett holdam.
És mégis előnyös számomra
Az emlékezés és a noverar l'etate
Fájdalmaimból. Ó, mennyire hálás
A fiatalos időben, amikor még mindig hosszú
A remény rövid, az emlékezet megegyezik,
A múlt dolgainak emlékezése,
Még milyen szomorú, és mennyi ideig!
3. Lehetne a kezem a Holdon keresztül Federico García Lorca
Mondom a neved
a sötét éjszakákban,
amikor a csillagok felkelnek
inni a holdról
és az ágak alszanak
okkult foltok.
És üresnek érzem magam
a zene és a szenvedély.
Őrült óra cseng
ősi holt órák.
Mondom a neved
ezen a sötét éjszakán
és kicseng a neved
távolabb, mint valaha.
Távolabb, mint az összes csillag
és fájdalmasabb, mint az édes eső.
Szeretni foglak, mint akkor
néha? Micsoda hiba
valaha ez a szívem van?
Ha kitisztul a köd,
milyen új szenvedély vár rám?
Csendes és tiszta lesz?
Lehetne a kezem
böngészd a holdat!
4. Holdfény, Victor Hugo
A hold tiszta volt, és a vízen játszott.
Végül szabadítsd ki, és nyisd ki a szellő ablakát,
és a szultán megfigyeli: a tenger megtörik
ott és az ezüstöt hímzett fekete sziklák.
A vibráló gitár kicsúszik a kezéből,
hallgassa a tompa zaj süket visszhangját:
talán egy török edény, tatár evezőivel
a kosi strandoktól a görög partokig?
Vagy a kormoránok lassú merüléssel
és a víz által gyöngyözött szárnyakkal csak megmozdult?
Vagy egy finn ginn fújja a tompa hangot
és a toronyból sziklák esnek-e a tengerbe?
Ki merné megzavarni a vizet?
A fekete kárókatona sem a simogatott hullámmal;
sem a falak kövei, sem a ritmikus hangzás
evezõkkel a vízen túrkáló edény.
Nehéz zsákok, amelyekből siralom származik.
Látható lenne nézni a vizet, amely hajtja őket
mint egy emberi forma, amely megpróbál mozgást ...
A hold tiszta volt, és a vízen játszott.
5. Ó, fogyó hold félholdja, Gabriele D'Annunzio
Vagy fogyó félhold
ami az elhagyatott vizeken ragyog,
vagy ezüst sarló, micsoda aratás az álmok
leng az enyhe fényében idefelé!
Rövid lehelet a levelekből,
az erdőből származó virágok sóhaja
kilégzik a tengerig: nem énekelek, nem sírok
Nem szólok, mert a hatalmas csend eltelik.
Elnyomta a szeretet, az öröm,
az élők lakossága elalszik ...
Ó, fogyó sarló, micsoda aratás az álmok
leng az enyhe fényében idefelé!
6. A hold szomorúsága, Charles Baudelaire
Lusta ma este, a Holdról álmodozik:
szépség, aki egy halom párnán,
könnyű és zavart, alvás előtt
simogatja a melle kontúrját,
a puha lavinák selymes hátán,
haldoklik, végtelen gyönyörökbe enged,
és a fehér látomások felé fordítja a szemét
a kékben emelkednek, mint a virágok.
Amikor ezen a földön lusta bágyadtságában
hadd lopjon egy könny,
imádó költő és ellenséges az alvással szemben
a kezében felveszi azt a nedves sápadtságot
irizáló opál reflexiókkal, és elrejti
távol a nap szemétől, a szívében.
7. Fogyó Hold, Percy Bysshe Shelley
És mint egy haldokló hölgy, olyan sápadt
és fátyolba burkolózva
diafanikusan döbbenten jön ki
a szobájából, és ez ostobaság
az elme bizonytalan tombolása
elveszítette ezt az útmutatót, a holdat
tömeg keletkezett a sötét keleten
deformált fehérítés.
8. Ének a holdnak, Alda Merini
A hold nyög a tengerfenéken,
vagy Isten mennyi félelem halott
e földi sövények közül
vagy hány megdöbbent tekintet
felkelve a sötétből
hogy megragadjak a sebesült lélekben.
A hold nehezedik mindannyiunkra
és amikor a végéhez közeledsz
érzed a hold illatát
mindig a kopott bokrokon
fújtatótól
a sors paródiáiból.
Cigánynak születtem, nincs helyem a világon,
de talán a holdfényben
Megállítom a pillanatod,
elég adni
egyetlen szerelmi csók.
9. Újhold, Carl Sandburg
Újhold, kenu, kis ezüst kenu,
vitorlázik és vitorlázik a nyugati indiánok között.
Kör ezüst rókák, ezüst rókák ködje,
az indiai hold körül állnak és vannak.
Sárga csillag egy futónak,
és kék csillagok sora sok futó számára,
őrszolgálati vonalat tartanak fenn.
Ó, rókák, újhold, futók,
te vagy az emlékezet képe, a fehér tűz, amely ír
ma este a vörös ember álmai.
Ki ül keresztbe tett lábbal és karba tett kézzel
a holdra és a nyugati csillagok arcára nézve?
Kik a Mississippi-völgy szellemei,
réz homlokával, erős pónilovagokkal az éjszakában?
Féktelenül a póni nyakán lévő karokat,
éjszakai lovaglás, hosszú, ősi ösvény?
Mert mindig visszatérnek
amikor az ezüst rókák az újhold körül ülnek,
egy ezüst kenu, az indiai nyugaton?
10. Az esti csillag, Edgar Allan Poe
A nyár délben volt,
és az éjszaka a magasságában;
és minden csillag a saját pályáján,
sápadtan ragyogott, még a fényben is
a hold fényesebb és hidegebb,
uralkodott a rabszolgabolygók között,
abszolút hölgy az égen -
és sugaraival a hullámokon.
Egy ideig bámultam
hideg mosolya;
ó, túl hideg - nekem túl hideg!
Elhaladt, mint egy lepel,
egy bolyhos felhő,
és akkor feléd fordultam,
büszke esti csillag,
a távoli lángodra,
kedvesebb a sugarad;
mivel jobban örül nekem
a büszke rész
amit éjszaka végezel az égen,
és még jobban csodálom
távoli tüzed
mint a hidegebb, szokásos fény.
11. A hold, William Henry Davies
Szépséged kísért a szívemben és a lelkemben,
Ó, gyönyörű Hold, olyan közel és olyan fényes;
Szépséged miatt olyan vagyok, mint a baba
Aki hangosan sír, hogy birtokolja fényét:
A kisfiú, aki mindkét karját felemeli
hogy meleg mellkasához öleljen.
Még akkor is, ha vannak madarak, akik ma este énekelnek
Fehér sugarakkal a torkukon,
Hadd szóljon helyettem mély hallgatásom
Több, mint a számukra legkedvesebb jegyzeteik:
Ki imád téged, amíg a zene nem sikerül,
Nagyobb, mint a csalogányai.
12. A holdra, Vivian Lamarque
A hold lakatlan?
De ő a fehér lakója.
Társasház és otthon
lakott és lakott
sápadt bérlő
ablak és néző.
13. Itt az ideje, George Gordon Byron
Ez az az óra, amikor az ágakban hallunk
a csalogány akut hangja;
az az óra, amikor a szerelmesek fogadalma
édesnek tűnik minden suttogott szóban
és az enyhe szél és a közeli vizek
Zene vagyok a magányos fülnek.
Az enyhe harmat minden virágot megnedvesített
és a csillagok felkeltek az égen
és mélyebb kék van a hullámon
és az égbolton a sötét sötétség,
lágyan sötét és sötét tiszta,
a nap hanyatlását követve
a hold alatt elvész az alkony.
14. A holdon, Gianni Rodari
A holdon kérem
ne küldjön tábornokot:
laktanyává tenné
a trombitával és a tizedessel.
Ne küldjön nekünk bankárt
az ezüst műholdon,
vagy beteszi a széfbe
hogy fizetés ellenében megmutassa.
Ne küldjön nekünk minisztert
házvezetői kíséretével:
tele lenne papírokkal
az őrült kráterek.
Költőnek kell lennie
a holdról a holdra:
fejjel a holdban
régóta ott van ...
A legjobb álmokat álmodni
régóta hozzászokott:
tudja, hogyan lehet remélni a lehetetlent
akkor is, ha kétségbeesett.
Most, hogy álmok és remények
valósággá válnak, mint a virágok,
a holdon és a földön
utat engedni az álmodozóknak!
15. Ázsiai vándor pásztor éjszakai dala, Giacomo Leopardi
Mit csinálsz, hold, a mennyben? mondd, mit csinálsz?
Csendes hold?
Kelj fel este, és menj,
A sivatagok szemlélése; aztán lefekszel.
Még mindig nem fizet
Visszamenni az örök utcákra?
Még mindig nem tartod félénknek, még mindig homályos vagy
Megnézni ezeket a völgyeket?
Úgy néz ki, mint az életed
A pásztor élete.
Az első hajnalban felkel
Vigye a nyájat a mezőn át, és lássa
Nyájok, szökőkutak és gyógynövények;
Aztán fáradtan pihen fel este:
Más soha nem ispera.
Mondd, ó hold: mit ér
A pásztornak az életét,
Az életed neked? mondd meg: hol szokott lenni
Ez a rövid vándorlásom,
A halhatatlan pályád?
Öreg, fehér,
Félig öltözve és mezítláb,
Nagyon nehéz köteggel a vállán,
Hegyek és völgyek szerint,
Éles kövek, magas homok és törött
A szélben, a viharban és amikor lángol
Az idő és amikor megdermed,
Menekülni, futni, vágyódni,
Keresztfolyások és tavak,
Leesik, újra emelkedik, és egyre jobban siet,
Fektetés vagy frissítés nélkül,
Szakadt, véres; amíg meg nem érkezik
Ott, ahol az utat
És ahol ennyi fáradságot céloztak:
Borzalmas, hatalmas szakadék,
Ahol leesik, minden elfelejtődik.
Szűz hold, ilyen
Ez a halandó élet.
Az ember nehezen születik,
A születést pedig halálveszély fenyegeti.
Fájdalmat és gyötrelmet érez
Először is; és magában az elvben
Az anya és a szülő
Megvigasztalja a születést.
Aztán ahogy felnő,
Az egyik és a másik támogatja, és így tovább
Tettekkel és szavakkal
Tanulmányozd, hogy szíve legyen,
És vigasztalja az emberi állapotot:
Egy másik iroda hálásabb
Az ember nem rokona utódaiknak.
De miért adjuk a napnak
Miért ragaszkodunk az élethez
Akkor ki fogadja el azt a konzuli konzultációt?
Ha az élet szerencsétlenség,
Miért tart velünk?
Ép hold, ilyen
Ez a halandó állapot.
De nem vagy halandó,
És talán a legkevésbé is érdekel.
Még te is, magányos, örök zarándok,
Olyan gondolkodó vagy, talán arra gondolsz,
Ez a földi élet,
Szenvedésünk, sóhajunk, legyen az;
Legyen ez a halál, ez a legfelsõbb
A színárnyalat elszíneződött,
És pusztulj el a földről, és bukj meg
Minden használt, társaság szeretője.
És biztosan megérted
Miért a dolgok, és látni a gyümölcsét
Reggel, este,
Az idő néma, végtelen múlásának.
Tudod, biztosan, milyen édes szerelme
Nevess a tavaszon,
Kinek profitál a lelkesedés, és mit szerez be
A tél a jégével.
Ezer dolgot tudsz, ezer dolgot fedezel fel,
Amelyek el vannak rejtve az egyszerű pásztor elől.
Gyakran, amikor rád célozok
Hogy ilyen csendben maradjak a lapos sivatagban,
Ami távoli körében az eget határolja;
Ez az én nyájommal
Kövess engem kézzel kézzel;
És amikor az égre nézek, a csillagok égni fognak;
Mondom magamban gondolkodva:
Mi a sok arc?
Mitől lesz a végtelen levegő, és olyan mély
Végtelen Seren? Mit is jelent ez
Óriási magány? és mi vagyok én?
Szóval beszélek velem: és a szobával
Hatalmas és nagyszerű,
És a számtalan családból;
Akkor annyi hasznát, annyi mozdulatát
Minden mennyei, minden földi dolog közül,
Szüntelenül forog,
Mindig visszamenni oda, ahonnan költöztek;
Bármilyen gyümölcsöt használok
Azt hiszem, nem tudom. De te biztos,
Halhatatlan fiatal lány, mindent tudsz.
Ezt tudom és érzem,
Az örök fordulatoké,
A testvérem,
Néhány jó vagy boldog
Talán lesz más is; nekem az élet rossz.
Ó, a nyájam, amelyet feküdtél, ó, áldottál,
Szerintem mi a nyomorúságod, nem tudod!
Mennyi irigységet okozok neked!
Nem csak a légszomj miatt
Szinte szabadon megy;
Hogy minden nehézség, minden kár,
Minden szélsőséges félelem azonnal feledésbe merül;
De inkább azért, mert soha nem érzed unatkozni.
Amikor az árnyékban ülsz, a fű felett,
Nyugodt és boldog vagy;
És az év nagy részében
Unalom nélkül fogyasztasz ebben az állapotban.
És ülök a füvön, az árnyékban,
És egy zavar kellemetlenkedik
Az elme és a sarkantyú szinte csíp
Igen, hogy ülve sokkal több vagyok, mint valaha
Békét vagy helyet találni.
És mégsem vágyom a semmiért,
És mostanáig nincs okom a könnyekre.
Mit élvez vagy mennyire,
Már nem tudom; de szerencsés vagy.
És még mindig élvezem a keveset,
Ó, a nyájam, és egyedül erre sem panaszkodom.
Ha tudnád, hogyan kell beszélni, megkérdezném:
Mondd: miért hazudni
Nyugodtan, tétlenül,
Minden állat elégedett;
Én, ha nyugalomban fekszem, támad-e az unalom?
Talán, ha lenne szárnyam
Repülni a felhők felett,
És sorszámozd meg a csillagokat,
Vagy mint az igáról igára vándorló mennydörgés,
Boldogabb lennék, édes nyáj,
Boldogabb lennék, fehér hold.
Vagy talán téved az igazságtól,
Mások sorsára törekedve gondolataim:
Talán milyen formában, milyen formában
Függetlenül attól, hogy egy kovilban vagy cunában van,
Végzetes a karácsonykor születettek számára.
